A használt játékok adás-vétele régóta csípi a kiadók szemét, ennek köszönhető az Online Pass rendszer is. A Heavy Rain készítője állítólag ezen 13.7 millió dollárt bukott.

A Quantic Dream társalapítója, Guillaume de Fondaumiere a stúdió veszteségét 6.8-13.7 millió dollárra becsüli, amit azért volt kénytelen elszenvedni, mert bizony a használt videojáték piac köszöni szépen, de jól van. “Körülbelül két millió kópiát adtunk el a játékból, azonban a trófeák rendszere árulkodott, mely szerint körülbelül 3 millió ember vette meg a játékot, és játszott vele. Ez annyit tesz, hogy körülbelül egy millió ember játszott a játékommal úgy, hogy akár egy centet is fizetett volna nekem.”

A három millió megvásárolt példány kicsit zavaros, főleg, ha arra gondolunk, hogy ott a bérleti piac, illetve a barátok is kölcsönadják egymásnak a játékokat. “Drágák lennének a játékok?” – tette fel a kérdést Fondaumiere. “Mindig is azt mondtam, hogy a játékot talán túl drágák, s lehetne találni egy egészséges kompromisszumot, melyet együttesen kellene elérnünk. A fogyasztói igényeket kellene átértékelnünk, a kereskedelmi érdekeket, de egyúttal a kiadók és a fejlesztők érdekeit is, hogy egy gyümölcsöző üzlet lehessen mindenkinek.”

Örülök, hogy ezt egy stúdió vezetője mondta, s itt az ideje, hogy bepötyögjem azt, amit erről gondolok. Az utóbbi hónapokban egyre több minden utal arra, hogy bizony a játék kiadók és fejlesztők fel szeretnének lépni a használt piac ellen, ami sérti az igazságérzetemet. Ti is olvashattatok a Konzol Centeren már számos olyan hírt, mely arról szól, hogy azok a gémerek, akik használtan vesznek egy játékot, külön kell, hogy fizessenek azért, hogy játszhassanak a multiplayer móddal. A kiadók és a fejlesztők érve pedig nem más, hogy nekik fizetni kell a szerverkapacitásokért, s ezek a userek megdézsmálják (igen, szó szerint így fogalmaznak!) ezeket a kapacitásokat, amiből nekik egy fillér hasznuk sincsen. Ehhez volna néhány keresetlen szavam.

Ezzel az erővel az autókereskedők is mondhatnák, hogy aki használtan vesz autót, az fizessen külön díjat azért, hogy elinduljon a motor, egy könyv írója is kérhetne jutalékot akkor, ha valaki antikváriumban vesz valamit, a sportszergyártó cégek is sírhatnának a világnak, ha valaki a turkálóban vesz meg egy a márkájuk által fémjelzett ruhadarabot. De ez nincs így, hisz nem is lehet így, miért lenne kivétel ez alól a videojáték ipar?

Az ebbéli igényük minden racionalitást nélkülöz, csupán a profitéhségük vokalizációja mindez, ami semmiképp nem nevezhető tisztességes piaci magatartásnak. A piac áraz, s nem szabadna megfeledkezniük arról, hogy minden annyit ér csupán, amennyiért megveszik. Ha egy 60 dolláros játék csupán 40 dollárért talál gazdára, akkor az a piac szerint 40 dollárba kerül, s nem 20 dollár extra profittal magasabba, mint amit a kiadó elvár. Azaz, visszatérve az analógiához, a Quantic Dream egy centet sem bukott a Heavy Rain-en, mert egymillió embernek a játék 60 dolláros áron nem létezik. S ami nem létezik, azon bukni sem lehet semmit.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy drágák-e a videojátékok? Igen, drágák. Magyar viszonylatban nézve már-már eszméletlen drágák. Mi innen, a képernyő túloldaláról maximálisan támogatjuk azt a párbeszédet, mely létrejöhetne kiadók és fejlesztők, kereskedők és játékosok között. S a magunk módján mindent el is fogunk követni azért, hogy a túlárazott játékokat a gémerek csak nyomott áron, használtan vegyék meg.