Tíz évvel ezelőtt American McGee a PC-s játékosok megelégedésére előállt Alice-szel, s a maga nemében egy egyedi horrorjátékkal bizonyította, hogy milyen beteg is lehet az emberi elme.

Ezt követően gyakorlatilag tíz évig semmi említésre méltóval nem jelentkezett, sőt mi több, nemrégiben Kínába helyezte át székhelyét, ahol a Spicy Horse-szal karöltve elkészítette a játék folytatását.

Visszatérünk Csodaországba, ami pont ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt, a halál és az őrület csábító világa tárul elénk. Főhősünk természetesen most is Alice, aki szüleit elveszítette a házukat elpusztító tűzvészben, odaveszett nővére is. Az egyedüli túlélő ő maga, azonban azon túl, hogy súlyos égési sérüléseket szerzett, elméje is gyakorlatilag megbomlott az átélt traumától.

1865 novemberétől a Rudlege elmegyógyintézetbe zárták, ahol pszichiátere mindent megtesz azért, hogy valamelyest összerakja a kislány elméjét. Elektrosokk, masszív nyugatozás, teljes katatónia, visszatérő hallucinciók között az időközben eltelt tíz évben a kislányból nagylány lesz, aki saját magát hibáztatja szülei elvesztéséért. Lehet, hogy a ház leégésében Alice tevékenyen is részt vett?

 A tíz éves benntartózkodás végén a dilidoki úgy ahogy gyógyultnak nyilvánítja Alice-t, de nevezhetjük akár orvosi pályafutása kudarcának is a lány gyógyulását, ugyanis sokkal inkább arról van szó, hogy nem tud vele már mit kezdeni, s hagyja, hogy a hátralévő munkát Alice maga végezze el, immáron a külvilágban.

Amint elhagyja az intézet kapuit a viktoriánus korabeli London tárul szeme elé, mely mocskos és bűzös, sötét és rémisztő, az utcákon a saját portékájukat áruló kereskedők torzak és rémisztőek. Miközben Alice az utcákon kóborol, felfedez egy fehér macskát, mely hívogatja őt, s Alice nem rest követni a szűk és sötét sikátorokban.

Kisvártatva ismét Csodaországban találja magát, mely ezúttal színes és barátságos, elbűvölő és biztonságot sugárzó. Minden adott ahhoz, hogy Alice véglegesen helyretegye emlékfoszlányait, és új életet kezdjen.

Az Alice: Madness Returns művészi világa mellbevágó, de mindezt már a játék indítása során sejteni lehetett a menüből ítélve. A játék során a képi világ folyton változik, soha nem ismétli magát, újabb teremtények és szürreális környezet fogad, akárhová is megyünk. A sztori hömpölyög a maga medrében, olyan, mint egy folytonos hallucináció.

Egyszerre megborzongat, ugyanakkor elvarázsol, az időnként 2D-s papírmesék kiválóan zökkentik ki a játékost a színkavalkáddal megáldott világból. A víziók döbbenetesek, ha valaki figyelmesen górcső alá veszi a környezetet, valóban egy elborult elme által teremtett világban találja magát, ami helyenként már a játékosét is veszélyezteti.

Művészetileg csillagos ötöst érdemel a játék, annyira egyedi, annyira üde színfolt a sok egysíkú játék között, hogy jóformán tényleg letaglózza és magába szippantja a játékost. Ha valamikor is hivatkozni lehet arra, hogy egy játékban nem a grafika a lényeg, hanem annak hangulata, akkor ez tipikusan igaz az Alice: Madness Returns-re.

Egyszerűen nem érdekelt az, ha helyenként a textúrák tökéletlenek voltak, és a sziklák megjelenítése már-már felidézte bennem a tíz évvel ezelőtti Tomb Raider játékokat. Mindez azonban inkább a játék alatt ketyegő Unreal motornak “köszönhető”, minden játék, ami ezt a motort használja hasonló problémákkal küzd. Mindemellett a grafika tökéletesen kiszolgálja a játékot, az elbűvölően kreatív látványvilág feledteti a helyenként előforduló defektusokat.

A játékmenet alapvetően három lábon áll: egyrészt ott vannak az ugrálós részek, melyek ügyesen vegyítik az akciót a platform elemekkel, a harc, mely természetesen nem veszi fel a versenyt a tipikus hack and slash játékokkal, azonban semmiképp nem nevezném kihívás nélkülieknek, s helyenként igénybe veszik a játékos taktikai képességét is, s végül pedig apróbb feladványok, melyek szerencsére egyáltalán nem túl bonyolultak.

A három elem egyensúlya a játékban megfelelő, amikor már épp elég lenne az ide-oda ugrálásból, biztos, hogy ránk tör egy egyszemű teáskanna, ami az életünket követeli.

Elsődleges fegyverünk egy hatalmas konyhakés, mely már ismerős lehet az első részből. Ezzel a közelharcokban jeleskedhetünk, pláne, ha megfelelően használjuk ki a dodge, azaz a kikerülés funkciót, melyet látványos animáció követ. Egy elég gusztustalan szakácsnő juttat minket hozzá egy borsszóróhoz is, melyről ki gondolná, hogy gyakorlatilag egy gépfegyvernek felel meg, s messziről kaszabolhatjuk le vele ellenfeleinket. Azonban van még egy ennél talán fontosabb funkciója is: a szintek közötti továbbjutás záloga, hogy repülő sertésorrokat (repülő s-e-r-t-é-s o-r-r !?) fűszerezz be vele.

Összesen négy fegyver ( a korábban említett kettőn felül a hintaló fej és a teáskanna ágyú) lesz segítségedre utadon, melyek között a váltás gyors, s könnyen kiismerhető, hogy mely ellenfél ellen melyik is a leghatásosabb. Ha már az ellenfeleknél tartunk, meg kell említeni, hogy van belőlük számtalan, formájukat tekintve szintén beteg elme szüleményei, azonban nincs nagy különbség abban, hogy melyiket hogyan is nyírd ki. A bal ravasszal “fogjuk be” ellenfeleinket, mely akkor jön kifejezetten jól, ha sokan ugranak rád, ezáltal a célzás is automatikus lesz, nem kell szüttyögni azzal, hogy most kire és hogyan is lőj.

Sajnos, helyenként a kameranézet nem lesz segítségedre a harcokban, melyek normál fokozaton pont annyira nehezek, amennyire nehéznek kell lenniük. Ha az életerőd már minimális, akkor előhívhatod az ún. Hisztéria funkciót, mint mely a neve is mutatja azt eredményezi, hogy Alice őrjöngésbe kezd, s akkor jajj az ellenfeleknek. Technikailag mindez igen brutálisan látványos animációt kap, le a kalappal érte.

A platformer elemek jól teszik a dolgukat, emelkedő, levegőben lebegő platformokról, tárgyakról kell ugrálgatni, néha kihasználva egy szelepből feltörő gőz felhajtó erejét. Ha hatalmas, lila színű virágokkal találkozol, a megfelelő gomb lenyomásával rejtett útvonalakat mutat meg neked. Ha fal állja utad, akkor bombát is robbanthatsz, a piros gomb megnyomásával leteheted a nyulat formázó “C4-“-et, majd ismét megnyomva berobban, és már mehetsz is tovább arra, amit addig csak bámulhattál.

Vicces és technikailag hibátlan megoldás az, amikor Alice egész picikére zsugorodhat a bal gomb megnyomásával, mely természetesen nem öncélú, hanem azért van, hogy olyan helyekre is bejusson, ahová egyébként nem. Ezek általában nem a továbbjutás kulcsai, hanem olyan helyek, ahol különböző tárgyakat (csészék, edények, dobozok stb.) szétverve életerőre és fogakra bukkanhatunk.

Igen, fogakra, két szép gyökérrel. Tökéletesen megmutatja az AMR másságát ez, más játékokban aranyakat, tallérokat, ékszereket és miegymást kell gyűjteni, addig ebben a beteg világban a pszichológiában egyébként a szorongást jelképező fogak jelentik a vagyont. Ezeket felhasználva fejleszthetjük fegyvereinket, persze senki ne gondoljon itt RPG szerű skill fára vagy fegyver fejlesztésre. A szimpla fogak mellett aranyfogakat, és üvegeket is lehet gyűjtögetni.

A lenyűgöző, őrült világ ellenére az AMR játékmenete hamar kiszámítható, és kissé monotonná is válhatna, ha nem lennének azok a közjátékok, melyek mindig a legváratlanabb helyzetben érkeznek. Ezek során mindenféle csapdákat rejtő csúszdákon száguldhatunk lefelé, vagy tengerbe merülve rákokkal és cápákkal hadakozni, de a legötletesebb az, ami a legkevésbé fordul elő, amikor a 2D-s Csodaországban kell platform elemeken megmutatni, hogy kis is a csaj a háznál. Sajnos ezeket a játékokat nem lehet újrajátszani, pedig helyenként nagyon lett volna még kedvem fogakat összeszedni, miközben veszettül csúszok lefelé.

A játék szinkronja döbbenetesen jó lett, és sikerült is neki kicsit visszabillenteni a karaktermegjelenítés hézagait. A bolyongás és az akciók közben felcsendülő zenék szintén mélyítik a játék iránt érzett csodálatot, és egyúttal borzongást is. Sajnálom, hogy nem figyeltek jobban oda a karakterek megjelenítésére, időnként tényleg borzalmas poligonokat rajzol elénk az Unreal motor.

Az Alice: Madness Returns legnagyobb érdeme, hogy mer nagyot álmodni és más lenni, nem is tudom, hogy tudnék-e ennyire felkavaró, elbűvölő, lenyűgöző és eredeti játékot említeni a videojátékok piacáról. Bár  a technikai megvalósítás nem tökéletes, én erre ezúttal magasról teszek, mert az érzékszerveknek és gondolatoknak okozott dinamikus orgia ezt bőségesen feledteti.

Az Alice: Madness Returns egy felnőtteknek szóló beteg mese, mely mindenki idegeit próbára teszi. A durván 13 órát tartó, Alice elborult elméjében történő utazás maradandó károsodást ugyan nem okoz, de mindenképp emlékezetes lesz. Remek ötlet, remek koncepció, a többi meg higgyétek el, hogy nem számít.

ZÁRÓ GONDOLAT

Az Alice: Madness Returns egy merész, beteg játék, tökéletes szórakozás az erre a stílusra fogékonyaknak.