Kiszúrtam, amint rohan egy épület felé, és annak ellenére, hogy erős kísértést éreztem, hogy lelőjem, vártam a lövéssel hogy tisztább pozícióba kerüljek.

Leguggoltam a fal tövébe, s idegesen figyeltem az ajtó felé, hogy közeledik-e valaki, s azon gondolkodtam, hogy maradjak egy helyben, vagy kövessem a kijáraton keresztül. De aztán emlékeztem, hogy nem valami másik lövöldözős játékkal játszom, hanem ez a Battlefield: Bad Company 2.

Megragadtam a gránátvetőmet, a falra céloztam, s akkora lukat robbantottam bele, hogy a korábban biztonságban lévő ellenségemnek csak egy pillanata maradt, hogy megforduljon és végignézze, ahogy a lőszereim záporoznak a fedezéke tátongó gyomrába. Édes győzelem.

A lerombolható fedezék nem valami új dolog a lövöldözős játékokban (s pláne nem a DICE Battlefield szériájában), de soha nem játszottam még olyan játékkal, amelyikben ez ilyen jól működött volna, mint a Bad Company 2-ben. Korábban a lerombolható környezet annyit jelentett, hogy néhány fedezéket szét lehetett robbantani egy-két ablakkal együtt, azonban itt, kellő tűzerő birtokában gyakorlatilag minden épületet darabjaira lehet szedni.

A jó néhány nálad lévő gránát és rakéta, beleértve néhány kupac jól elhelyezett gyúlékony anyagot a környezetedben szétszórva, újfajta játékstílust eredményez: a játékosoknak lehetőségük van arra, hogy megteremtsék a saját támadási és menekülési útvonalaikat, illetve ha túl sokat időznek egy fedezék mögött, átjárja őket a bizonytalanság érzése.

Az eredmény egy olyan játék, ahol mindenki, kivéve a mesterlövészek, állandóan, pillanatról pillanatra változik, s számos okot biztosít a játékosoknak, hogy előnyükre használják a lerombolható környezetet.

A technika, ami lehetővé teszi az ilyen brutális rombolást persze önmagában semmit nem érne, ha a játék gagyi lenne, de a BFBC2 kiváló időtöltés mind online, mind pedig az egyjátékos módban. Saját csapatomat irányítva lőttem, robbantottam magam keresztül a legélvezetesebb egyjátékos lövöldözős játékon, amivel valaha játszottam.

A játék tempója kiváló, a kampányban jól váltakozik a földi és a járművekről vívott harc, s a karakterek könnyedséget visznek a leghúzósabb szituációkba is fergeteges párbeszédeikkel, s a rombolható környezet pedig megengedte, hogy változtassam a taktikámat a különböző részeknél.

Ugyan ez még mindig egy lineáris játékmenet, a DICE olyan üde világot teremtett, hogy soha nem érzed azt, mintha egy egyirányú folyosón rohannál (persze gyakorlatilag ezt teszed), hanem inkább a figyelmed arra irányul, hogy vajon hol tudnál egy kis csetepatéba keveredni ahelyett, hogy azon gondolkodj, merre is kell épp menni.

A kampány mód nagyot szól, azonban amiatt leragadsz majd a játéknál, az a multiplayer rész. Alap felállásnak megmaradt a Conquest mód, amit már a korábbi részben megszoktunk, vegyítve egy kis Rush móddal (melyben a csapatok váltogatva oldanak meg védő és támadó feladatokat) és a Squad Deathmatch, melyben kis csapatok azon versenyeznek, hogy melyikük ér el hamarabb egy meghatározott gyilok számot. Sok-sok év, és sok-sok Batllefield játék után is szórakoztató a Conqest mód, és a másik kettő is pont ahhoz jó, hogy változatosabbá tedd az online harctéren eltöltött idődet.

Mindennek tetejére még arra is lehetőség van, hogy a játékosok mérnökök, szanitécek, mesterlövészek vagy éppen közlegények szerepébe bújjanak: a BBFC2-ben ez egyszerűen azt jelenti, hogy válaszd ki a játékstílusodhoz, s ami ennél is fontosabb, az adott pillanatban folyó harc igényeihez leginkább illő kategóriát. Azon túl, hogy kiválaszthatod a fő szereped, fegyvereket, eszközöket módosíthatsz (még harc közben is) ízlésed szerint.

ZÁRÓ GONDOLAT

Mostanában a háborús játékok piacán egyértelműen tarol az a bizonyos “modern” játék, azonban a DICE bebizonyította, hogy nem kell a dobogó tetején díszelegned, egyszerűen csak robbantsd fel …

Néhány idegesítő dolog ugyan akad a játékban (egymástól nagyon messze lévő checkpoint-ok, néhány rosszul megválasztott hely, ahol “újraéledsz” a multiban), de mindez túl kevés ahhoz, hogy a játék ne ragadja magával a gamerek millióit.