Nem mondhatjuk, hogy rosszul kezdődött az év, ami a hack’n’slash játékokat illeti. Kezdésnek ott volt a Bayonetta tavaly év végén, majd jött a Darksiders, idén februárban pedig az Electronic Arts ajándékozott meg bennünket a Dante’s Inferno-val, azaz, Dante Poklával.

Miközben a megjelenésre vártam, nyögtem egy nagyot, ugyanis eddig az EA nem tudott olyan játékot összerakni, ami szerintem ne hemzsegett volna az idegesítőbbnél idegesítőbb hibákkal, bugokkal, a játék élményt megölő csacskaságokkal. E mellé még ott volt az a hype, ami hónapok óta övezte a játékot, s így félelemmel vegyes várakozás előzte meg azt, amikor a játékot kinyitottam.

S akkor egy kis kultúra. Az EA célja nem volt más, minthogy egy látványos akciójátékot faragjon a XIV. században élt, Dante Alighieri által papírra vetett Isteni Színjáték első részéből, mely egy monumentális túlvilág-vízió. A játékban a főhős, Dante szerelmét, Beatrice-t kutatva leereszkedik a pokolba, s végigjárja annak kilenc bugyrát, nevezetesen: pokol tornáca, paráznák, falánkok, fösvények, haragosok, eretnekek, erőszaktevők, csalók és árulók köre.

Kalandjai útján kétféle fegyvert használ: az egyik, a játék elején a Haláltól elvett kasza, a másik a szerelmétől, Beatrice-től kapott szent kereszt, mellyel különböző varázslatokra képes, egyúttal megölt ellenségeit megfosztja azok lelkétől.

Az összes bugyor magán hordozza elnevezésének jellegzetességeit: mind az ellenfelek, mind pedig a környezet az adott témával kapcsolatos. Ezek közül kedvencem, a paráznák bugyra volt, ahol a falon női nemi szervekről mintázott bejáratok, és egyéb parázna finomságok találhatók. De térjünk vissza a történethez.

Dante szerelmét, Beatrice-t keresi, aki Lucifer fogságába és hatalmába kerül. Miközben Dante a pokol bugyrait járja, fokozatosan tárul elénk teljes története, nem kevés meglepetéssel. Külön szeretnék szót ejteni az átvezető videókról, elsősorban azokról, melyek Dante történetéről rántják le a fátylat. Elképesztő részletes, már-már film minőségű jelenetek ezek, egyszer-kétszer az állam is leesett tőle. Sajnos a játékban ebből viszonylag kevés van, de a lényeg ugye a játék, s nem a videók.

A játékban számos ellenséggel kell megvívnunk, s ahogy az lenni szokott, mindegyiknek megvan a sajátos technikája, amivel legyőzhető. Akad köztük könnyű, nehezebb, és igen nehéz is, legyen az repülő lény, vagy a földön járó. Minden bugyor végén van egy főellenség, akikről azt kell mondanom, hogy nem túl nehezek. Persze nem állítom, hogy elsőre sikerül majd megölni őket, de pár próbálkozás után mindenképp. Így van ez a legutolsó ellenfelünkkel is, akit nem árulok el, hogy kicsoda, bár könnyen kitalálható.

Ahogy azt korábban említettem, alapvetően kétfajta fegyvert használhatunk: a halál kaszáját (mint világi fegyvert) és Beatrice feszületét (mint szent fegyvert). A játékban mind a kettőt használnunk kell annak érdekében, hogy a megölt ellenségekből kiszálló lelkek után bónuszpontokat kapjunk, ezzel és növelve a két alapvető képességünket: a világi és a szent képességet. Az összegyűjtött lelkekért cserébe különböző kombókat vásárolhatunk, amik harcainkat könnyítik meg. Magunk dönthetjük el, hogy ellenfeleinknek megkegyelmezünk, és a lelküket megváltjuk bűneiktől, vagy pedig megöljük őket.

A különböző bugyrokban találkozhatunk valós történelmi személyek lelkeivel, akik felett ismételten pálcát kell törnünk: kárhozatra vagy üdvözülésre ítélhetjük őket. Felemás érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, ugyanis a döntést sajnos nem mindig az befolyásolta, hogy valóban meg akarok-e neki kegyelmezni, hanem inkább az, hogy épp a szent vagy a világi képességpontokra volt szüksége. Így voltam kénytelen megölni például Attilát, a hunt…

Különböző mágikus képességekre is szert tehetünk, melyek időnként segítségünkre lehet a harcaink során. Van köztük olyan, ami szerintem teljességgel haszontalan, de persze akad hasznos is. A varázslatok ideje korlátozott. Természetesen nem maradhatott ki ebből a játékból sem a különböző tárgyak összegyűjtése, melyek ismét speciális képességekkel látnak el minket.

Van belőlük jó néhány, szerintem teljesen feleslegesek. Kifejezetten jóra sikerültek a játék hangjai, az egészet átjárja a szenvedő lelkek sikoltása, hörgése, nyögése, mely állandóan hallható. Ez egyúttal meg is alapozza a játék hangulatát, de hát ugye nem majálison vagyunk, hanem a pokolban keringünk. Éppen ezért jellemzően sötét, árnyékolt, nehéz a játék hangulata, helyenként kifejezetten nyomasztó is, de ez remekül passzol a témához.

Megint az a fránya kamera. Sajnos ez a játék egyik gyenge pontja, a kamera mozgását ugyanis nem tudjuk befolyásolni, ez kifejezetten megnehezíti a játékmenetet, és rombolja a játékélményt. Az irányítás egész jóra sikeredett, ezt csupán az idétlen kamera, ami időnként megnehezíti. A játék javát szolgálják a különböző feladványok, melyek szerencsére nem sikerültek túl nehézre, pláne nem frusztrálóra. A játékidő a másik gyengus dolog a játékban, kb. 10-12 óra alatt ki lehet végezni.

ZÁRÓ GONDOLAT

A Dante’s Inferno-t sokan beteg játéknak titulálják, ez a jelző szerintem túlzás. Tény, hogy helyenként aberrált megoldásokkal találkozhatunk, s senkinek nincs kedve pár hónapos totyogó csecsemőket megölni, de mit tehetnénk, ha egyszer az életünkre törnek …