Miután a Mass Effect-ben Shepherd hihetetlen bátorságával legyőzte Saren-t és megállította a Geth inváziót, lélegzetvételnyi szünethez jutott, s ideiglenesen megakadályozta, hogy az univerzumban minden élet véglegesen elpusztuljon.

Azonban a reaper-ek – amelyek valamilyen titokzatos oknál fogva ötvenezer évente felbukkannak – óriási veszélyt jelentenek továbbra is.

Tesztünket azzal kezdem, hogy a játék első részét csak második nekifutásra voltam képes végigjátszani, és nem a nehézsége miatt. Mivel nem nagyon kedvelem a szerepjátékokat, néhány óra játék után feladtam, majd néhány hónap múlva ismét elővettem, és ráéreztem az ízére.

Fenntartásokkal vártam a második részt, mert ugyan az elsőt végül megkedveltem, de nem mondhatnám, hogy nagy rajongójává váltam a sorozatnak. A Mass Effect 2-vel azután minden megváltozott, s annak végigjátszása után bátran kijelenthetem, hogy életem egyik legjobb, ha nem a legjobb játéka lett a Mass Effect 2.

A játék egy döbbenetes bevezetővel kezdődik, melyet csak szájtátva bámultam, azonnal magába szippantott, és visszazökkentett a Mass Effect cselekményébe.  Különösen jót tett a játéknak, hogy az első részből csak a párbeszédrendszer maradt meg, gyakorlatilag minden hibát javítottak, amit lehetett felturbóztak, és egy olajozottan gördülő, csodálatos játékot készítettek a BioWare szakemberei.

Sokak nagy örömére eltűnt az első részből ismert fegyver felmelegedési mechanizmus, s a harcrendszer egy sokkal kompaktabb, és gördülékenyebben működő egységes egésszé állt össze. Mindezt megtámogatták egy olyan fedezékrendszerrel, melyet látva a legtöbb FPS elbújhatna szégyenében.

A játékban a csapatmunka nagy szerepet kap, ugyanis kevesebb képességgel rendelkezünk, mint a korábbi részben, ezért társaink irányítása, képességeik bevetése, és nem utolsó sorban a küldetések elején a csapat összeállítása kiemelten fontos része a játéknak. A fegyver felmelegedést kiváltandó a fejlesztők ammoval teli tárakat szórtak szét a pályákon, amiből van bőven, ráadásul különböző típusú lövedékek is a rendelkezésünkre állnak.A nehezebb részeket megkönnyítendő, a játékban van néhány igen komoly nehézfegyver, azonban ezeket érdemes megfontoltan használni, és csak az igazán nehéz részeknél bevetni.

Az első részben alkalmazott bolygó felfedezési rendszer a Mako-val végtelenül unalmas, idegesítő és monoton volt. Hála istennek, a fejlesztők ezt úgy ahogy van likvidálták, s helyette a bolygó szkennelést használhatjuk arra, hogy olyan erőforrásokhoz juthassunk, melyekkel fegyvereinket, páncélzatunkat és a Normandy-t is felkészíthetjük a végső, monumentális összecsapásra.

A szkennelés, melyhez nem kell más csak elegendő szonda és üzemanyag, nem kötelező, de a négy alapvető nyersanyag egy bizonyos mértékig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a játékot sikeresen teljesítsük. A szkennelés folyamat egyszerű, le sem kell szállni az adott bolygóra, a bal ravaszt folyamatosan húzni kell, s ha a radar amplitúdója kileng, a jobb ravasszal elindítjuk a szondát, s már meg is szereztük a nyersanyagot. Bár ez a felfedező rendszer sokkal jobb, mint az előző részben, bal mutató ujjunk igencsak elgémberedhet, fárasztó és akár hosszú órákat is el lehet tölteni a nem mellékesen kb. 30 óra lenyűgöző játékidőből.

Néhány gondolat a játék látványvilágáról. Döbbenetesen gyönyörű, a karakterek kidolgozottsága, az átvezető animációk minősége, a színek kavalkádja és ízlésessége, a környezet részletessége mind-mind egy szemkápráztató orgiává állnak össze. A Mass Effect 2-ben nálam az átvezető videók viszik a pálmát, csillagos ötös.

S akkor elérkeztünk a történethez. A Mass Effect 2 alap felállása az, hogy halálra vagy ítélve, a teljes játék folyamán a végső, öngyilkos küldetésre készülsz, melyből a visszatérés esélye gyakorlatilag nulla. Ezért feladatod nem más, hogy egy olyan csapatot toborozz össze magadnak, akikkel képes vagy ezzel az öngyilkos küldetéssel szembenézni, s bár az, hogy erről mindenki visszatérjen gyakorlatilag lehetetlen, egy páran azért túlélhetik.

Ahhoz, hogy csapatod minél felkészültebb legyen, foglalkoznod kell velük, minél többet beszélgetni, megismerni személyes történetüket, s teljesíteni egy-egy kérésüket, melyek mindegyike a sorsukkal szorosan kapcsolatban áll. Ezeket vétek lenne kihagynod, egyrészt azért, mert az adott karakter csak akkor lesz lojális hozzád, ha ezeket végrehajtod, másrészt azért, mert ezen történetek némelyike érzelmileg is megérint, s személyessége miatt nagyszerű keretet ad az adott küldetésnek.

A történet azonban a játék középső részében nem tudja fenntartani azt az érzelmi emelkedettséget, melyet a játék bevezető részében, és a végén tapasztalhatunk. Ez utóbbi kettő gyakorlatilag tökéletesre sikeredett, de amit közrezárnak, az inkább cselekmények gördülékeny sorozata, felkészülés a végső összecsapásra. Ez az egyetlen egy hiányérzetem a játékkal kapcsolatban, bár apróság, mégis a tökéletes játék fogalmához nálam hozzátartozik, hogy a történet végig úgymond a topon legyen, s még ha kis amplitúdójú is, ne legyen ilyen kilengés.

Ha a játék során úgy gondolod, hogy legyőzhetetlen vagy csapatoddal, akkor a játék záró szakasza majd szépen letöri büszkeséged. Ebben a körülbelül egy órás részben olyan döntésekkel szembesülsz, melyek mindegyik a csapatod tagjainak életébe kerül(het), s ráadásul fogalmad sincs arról, hogy melyik válasz az, ami megmentheti bizonyos karakter életét.

A Mass Effect 2 ezen része olyan nyomasztó, úgy rádtelepedik, hogy szinte összeroppant, s térdeid saját döntéseid súlya alatt rogyadoznak. S ha a végső megpróbáltatásokat is sikerrel veszed, a játék zárása felállítja majd a szőrt a hátadon, libabőröktől bizseregve néztem végig a befejező képsorokat, olyan filmszerű, érzelmes és monumentális, hogy a szám tátva maradt.

A Mass Effect 2 magasra tette a mércét, de nem csak a franchise-nak és a készülőben lévő harmadik résznek, hanem az egész videojáték iparnak. Ez az, amit 12 ezer forintért elvár az ember: egy jó hosszú kampányt magas újrajátszhatósági faktorral, érdekes cselekményt és karaktereket, döntéseket, melyek hatással vannak a játék menetére, csodálatos grafikát, remek harcrendszert, s mindezt monumentális, érzelmeket kiváltó nagyszerű zenével aláfestve.

ZÁRÓ GONDOLAT

Mestermű. Tűkön ülve várom a harmadik részt.