Hadd kezdjem egy személyes felütéssel: mindig is kedveltem a Medal of Honor-játékokat, főleg a második világháborút témaként boncolgatókat. Mindegyiknek volt egy sajátos hangulata, mely a 2010-es reboot-tal veszni látszott.

Azóta megjelent két Call of Duty-játék is, illetve tavaly a Battlefield 3 az Electronic Arts és a DICE jóvoltából, utóbbi a mai napig tiszteletét teszi minden héten a legjobban fogyó játékok mezőnyében. A kiadó tehát saját magának állította magasra a mércét: a tavalyi iteráció a Frostbite 2 motorral a feneke alatt gyakorlatilag letette az asztalra azt, amire a műfaj jelenleg képes.

Bár a Medal of Honor: Warfighter annak a Danger Close-nak a műhelyében készült, akik a 2010-es rész egyjátékos kampányát készítették, ugyanaz a Frostbite 2 motor duruzsol alatta (természetesen erőteljes ráncfelvarráson esett át), mint a Battlefield 3 esetében. Az Electronic Arts azonban nem szerette volna ismét elkövetni azt a hibát, amit 2010-ben: s a Warfighter egyjátékos, és többjátékos szegmensének elkészítését is egyazon csapatra bízta.

Ahhoz tehát, hogy a november elején megjelenő Call of Duty: Black Ops 2 elől vásárlókat happoljanak el, elő kellett rukkolni a kiadónak valami olyan többlettel is, mely arra készteti a játékosokat, hogy kicsit pihenni hagyják a Battlefield 3-at, s beruházzanak a Warfighter-re. Lássuk, hogy mindez sikerült-e, s ha igen, hogyan.

A teszt a játék Xbox 360-as verziója alapján készült, mely ismételten két lemezen terpeszkedik: az egyiken található a multiplayer részhez szükséges tartalom, illetve az a HD textúracsomag, melynek telepítése erősen ajánlott ahhoz, hogy a játék a szemnek kellemes látványt nyújtson. A Warfighter indítását követően sikerült rögtön belefutni egy apró, azonban rendkívül idegesítő hibába: a start gomb lenyomását követően körülbelül tizenöt másodpercig gondolkodik a játék, mire hajlandó átvezetni a főmenübe. Ha ezt a kalandot sikeresen vettük, akkor ismét nem megy minden simán, kiválasztva az egyjátékos módot  ismét körülbelül fél perc, mire el tudunk kezdeni játszani, a multiplayer részben pedig az Origin-be történő bejelentkezés vesz igénybe legalább ennyit. Szumma szummárum, a játék indítását követően legalább bő egy perc az, amíg játszani kezdhetsz, s ez nem csak az első alkalommal van így, hanem mindig, amikor a televízió elé leülsz.

A Medal of Honor-játékok egyik erőssége volt korábban is, hogy történet vezéreltek voltak, így csak bízni lehetett abban, hogy a készítők ezúttal is hasonlókban gondolkodnak. A Warfighter eseményei megtörtént bevetéseken alapulnak, az egyes küldetéseket TIER 1 operátorok segítségével, és szakértők bevonásával készítette el a Danger Close. Nem nehéz kitalálni, hogy ezúttal is a 2010-es szereplőkhöz, a TIER 1 operátorokhoz nyúl vissza a játék: annak története gyakorlatilag Preacher történetét meséli el, ehhez azonban egy eddig nem szokványos eszközhöz nyúl: minden eddiginél erősebben kívánnak hatni a játékosok érzelmeire.

A rajongók egy része kétkedve fogadta azt, amikor bejelentették, hogy a Warfighter a katonákat személyes kontextusukban is szeretné bemutatni, s a küldetések között betekintést nyerhetünk családi konfliktusaikba, melyeket természetesen a szokatlan életmódjuk, s az azt körülvevő állandó bizonytalanság gerjesztett.  A gond ezzel mindössze az, hogy hogyan is azonosulhatnánk olyan karakterekkel, akiknek még a rendes nevét sem ismerjük: Preacher, Mother, Stump, Mako, azonban fogalmunk sincs, hogy valójában kik is rejtőzködnek a nevek mögött.  A családi vonalat bemutató, egyébként csúcsminőségű átvezető jelenetek a klasszikus klisékkel operálnak: őzikeszemekkel néző kisgyermek, telefonját elejtő feleség, vagy az érzelmeivel küzdő, a kórházi ágyon fekvő katona. Ezáltal nem hogy a katarzis, de az azonosulás is elmarad, nem érezzük át szenvedéseiket, lelki harcaikat, illetve családjaik megpróbáltatásait.

A játék történetének középpontjában mi más is állhatna, mint a már unalomig ismert modern hadviselés, illetve a terrorizmus elleni harc,  a TIER 1 osztag elmúlt években történt bevetéseit élhetjük át, például Afganisztánban, a Fülöp-szigeteken, Bosznia Hercegovinában, Dubaiban.  Az egyes küldetések azonban egy indokolatlan idősíkban követik egymást, “nyolc héttel korábban”, két hónappal később”, olvashatjuk a bevetések elején, azonban ez az értelmetlen ugrálás (egy kivételtől eltekintve) semmit nem tesz hozzá a történet dinamikájához, inkább széttöredezi azt.   A fegyveres konfliktus mozgatórugója a világ egyik legveszélyesebb robbanóanyaga, a P.E.T.N., a TIER 1 osztag ennek nyomába ered, hogy megakadályozza a globális katasztrófát, és felszámolja az azt körülvevő terrorizmust. A téma se nem innovatív, azonban dög unalom, számos játékban és számtalan formában láttuk ezt már feldolgozva.

A pályatervezés hozza a kötelezőt, a küldetések a megszokott helyszíneken,  jellemzően pörgős dinamikával vezetik keresztül a játékost a feladatokon.  A Warfighter itt sem mer kockáztatni azonban, a klasszikus köröket futja: szárazföldi bevetés, sniper-es küldetés, hajón történő akció és természetesen a helikopteres rész sem maradhat el.  Üde színfolt azonban két autós üldözés, melyek fantasztikusan hangulatosra sikerültek, és kis változatosságot visznek a a játékmenetbe. Az emberektől és koszos bódéktól zsúfolt piactéren úgy átszáguldani, hogy kakas loccsan szét a szélvédődön, egzotikus gyümölcsök tucatjaiból csinálsz gyümölcslevet autóddal, miközben az arabul karattyoló tömeg fejvesztve menekül, ugyan kissé műfajidegen, azonban pont ez az, amire a Warfighter-nek szüksége lett volna, bár nem tartanak kellően hosszú ideig ahhoz, hogy kiszakítsanak a “menj, guggolj, lőj, dobj egy gránátot” ismétlődő ciklusába.

A fegyverek véleményem szerint minden eddiginél reálisabban viselkednek, a játék nem titkolt célja a hadviselés valós érzetének visszaadása, már amennyire ez lehetséges televíziókon keresztül. Munícióból nem lesz hiány, azokat nem a pályán elszórva találhatod meg, hanem társaidtól kérhetsz, ha éppen neked elfogyna. A másodlagos fegyver viszont végtelen skulóval kecsegtet, így a legszorultabb helyzetekben sem maradsz muníció nélkül (nesze neked életszerűség!). Egy, már a játék megjelenésekor is divatjamúlt elemet a játék azonban mindennél jobban erőltet: ez pedig a ‘breach’ funkció. Mindenki tudja, hogy milyen az, amikor embereink egy ajtó két oldalára állnak, az egyikük valamilyen módon azt betöri, a másik bedob egy gránátot, majd lassított felvételként hatolunk be a helyiségbe, és lőjük le az ott található ellenfeleket. A hasonló shooterek kampány módjában ilyen jelenetből van maximum három, a Warfighter-nek az első órában sikerült ennél többet mutatnia ebből, s sajnos ezt az egész játékon keresztül erőlteti. Hiába próbálja meg változatossá tenni azzal, hogy négy fejlövésenként megnyithatunk újabb és újabb betörési módot, ettől nem lesz a feladat kevésbé unalmas és lerágott csont ízű.

A Warfighter legnagyobb problémája azonban, hogy túlságosan sablonos és unalmas, s nem tartalmaz egyetlen elemet sem, mely kiemelné az átlagos lövöldék sorából. Ebben a műfajban ma már részeiben és egészében is kiválót kell nyújtani ahhoz, hogy egy játék kitűnjön a sok közül, s a Medal of Honor: Warfighter sem részleteiben, sem egészben nem viszi át ezt a lécet. A mesterséges intelligencia ritka rosszra sikerült, a társaid sokszor több tíz méterre mögötted térdelnek a fedezék mögött, a nagy semmibe durrogtatva fegyvereiket, miközben te próbálsz az ellenfelekkel leszámolni. Mozgásuk kiszámíthatatlan és ésszerűtlen, találomra dobálják gránátjaikat, s a beavatkozásod nélkül egyetlen küldetés sem lesz sikeres. Az ellenfelek esetében még rosszabb az összkép, buták, mint a tök.  Bármit is csinálsz, mindig ott és ugyanúgy jelennek meg, akárhányszor kezded el az adott pályát.

Tipikus “cső shooter” ez, bőségesen megtűzdelve szkriptelt jelenetekkel, neked csak egyetlen dolgod van, húzni a ravaszt, rendületlenül. Az irányítást tekintve nem érheti szó a ház elejét, ebben a tekintetben is azt kapja a játékos, amit várt, pontosabban amit korábban megszokott.  A játékos szabadsága egyenlő a nullával, sem a feladatok megoldásának módja, sem pedig a térképen történő mozgás nem választható: azt és akkor és ott tudod tenni, amit a programozók kitaláltak. Igaz, ez az egész műfaj betegsége, nem pedig az adott játéké.

Ennek az az eredménye, hogy a játékban gyakorlatilag nem történik semmi, amit ne várnánk. Feladatainkat  végrehajtjuk, a küldetéseket teljesítjük, azonban a kampány mód végén nem tudtam egyetlen olyan jelenetet sem feleleveníteni, ahol valami történt volna. Korábbi MoH játékokból a mai napig fel tudok idézni emlékezetes jeleneteket, ahol a rutinfeladatokon túl történtek dolgok, a Warfighter-ről sajnos ez nem mondható el.

Ami a hangokat illeti, az összkép itt is vegyes: bár a fegyverek tisztán és szépen szólnak, a járművek hangja élethű, azonban felirat sokszor hibás, illetve a szinkron több helyen csúszik. Olyan hibák ezek, melyek egy kiválóságot megcélzó játéknak nem bocsáthatóak meg. Ízlés kérdése ugyan, azonban a játék zenéje kellemesen melankolikus, illik a játék témájához.

A túlságosan is generikus kampány mód még hosszával sem képes elkápráztatni, egyéni virtustól függően a játék akár öt óra alatti idővel, normál nehézségi szinten is teljesíthető, azonban a játékidő inkább 5-6 óra közé esik.

Ezen a nem túl rózsás összképen némileg javít a játék multiplayer módja, mely még az első napos javítást követően is tartalmaz bug-okat. Játékmódjait tekintve nem túl eredeti, egy-két jópofa ötletet leszámítva. Ilyen például a Capture the Flag mód, melyben tíz, egyenként háromperces körökre osztva kell a zászlót megszerezni vagy épp ezt megakadályozni, azonban nincs újjászületés. Emellett megtalálhatod a nélkülözhetetlen Deathmatch és Team Deathmatch módokat, a King of the Hill-t, és a Home Run-t.

A tűzpárbaj feszes és dinamikus, azonban a sebzés nem konzisztens, a kill streak-ek kiegyensúlyozatlanok. A matchmaking rendben megtörténik (én nem észleltem ezzel kapcsolatos hibát) a játékosokat ötször kétfős csapatokba osztja a rendszer (Buddy system). Jópofa megoldás, hogy amennyiben a társad még életben van, akkor megválaszthatod, hogy közvetlen mellette szeretnél újjászületni, vagy a bázison. Ez a megoldás csapatmunkára ösztönöz, és kevésbé a magányos farkasoknak kedvez. Pszichológiai szempontból is ösztönzi a játékost a párosítás, több esetben amikor láttam a társam elesni magam előtt, elkapott a bosszúvágy, és extra elszántsággal próbáltam revansot venni bajtársam haláláért. A multiplayer mód a bétához képest sokat fejlődött, a technikai hibák nagy részét sikerült kiküszöbölni.

Dinamikáját tekintve a többjátékos mód valahol a Battlefield 3 és a Modern Warfare 3 között helyezkedik el: nincsenek olyan óriási térképek, mint az előbbi esetében, és a zúzda sem olyan kemény, mint az utóbbinál. Ez inkább casual játékosoknak kedvez, olyanoknak, akik nem ölnek bele több száz órát egy lövölde multiplayer módjába, mégis sikerélményük lehet ennek a vegyes dinamikának köszönhetően.

A játék lobbyja tonnányi tartalmat kínál, számtalan nációból választhatunk magunknak, azon belül természetesen karakterspecializációt is. Fegyver fejlesztésben és testreszabási lehetőségben nincs hiány, néha már kicsit soknak is érzi az ember, pláne úgy, hogy gyakorlatilag minden választás nagyjából ugyanazt fogja eredményezni. Kis időt ugyan igénybe vesz, mire az ember átlátja a felületet, ahonnan a Battlelog rendszerét is el lehet érni.

A multiplayer mód összességében kellemes, azonban ez is hiányolja az innovatív tartalmat, kockázatot nem vállal, inkább a korábban más játékban már bevált formulákat reprodukálja. Tipikusan “been there, seen it”, azaz már “voltam ott és láttam” utóízt hagy a játékos szájában.

Sikerülhet-e tehát a Medal of Honor: Warfighter-nek az, hogy állandó játékosbázist kanyarítson ki a riválisok tortájából? Véleményem szerint biztosan nem, ugyanis ahhoz túl átlagos, túl szürke, hozzáadott értéket nem képvisel. Olyan érzésem van, mintha az Electronic Arts a Medal of Honor reboot-okkal szeretné kitölteni a hézagot két Battlefield-játék között, azonban ebbe már másodjára törik bele a bicskája.

Amit tetszett:

  • rombolható környezet
  • a két autós üldözéses misszió
  • fogyasztható többjátékos mód
  • a zene

 

Ami nem tetszett:

  • kő lineáris corridor shooter
  • kiszámítható, sablonos és közhelyes
  • nem vállal kockázatot, nem tartalmaz újítást
  • mesterséges intelligencia
  • rövid a kampány mód
  • üres karakterábrázolás

 

ZÁRÓ GONDOLAT

A Medal of Honor: Warfighter kudarca egyben stíluskritika is: az évek óta egy helyben topogó, megújulni képtelen klónok vesszőfutása, melyek egyetlen célja a pénzlehúzás. Amiről viszont a Warfighter tehet az az, hogy nem rossz játék, de nem is jó, leginkább olyan semmilyen, melyet az egy hét múlva esedékes, következő AAA kategóriás játék megjelenése a feledés homályába taszít!