Az elmúlt hónapokban rengeteg információt olvashattatok nálunk a Soul Calibur V-ről, a karekterekről, s mindarról, hogy a Namco Bandai vajon mivel próbálja a régi rajongókat kielégíteni, az újakat meg megnyerni. Kezünk közé vettük a játékot.

Tavaly tavasszal megjelent a Mortal Kombat reboot, mely világszerte mondhatjuk, hogy nagyon nagy sikert aratott,  s még az én tetszésemet is elnyerte, kilenc ponttal jutalmaztuk tesztünkben. Annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj rajongója, a Mortal Kombat nagyon magasra tette a lécet. S bár almát körtével nem nagyon érdemes összehasonlítani, mégis elkerülhetetlen, hogy a Soul Calibur V-re ne vetüljön rá a Mortal Kombat árnyéka. Az alma pedig később még visszatér.

A Soul Calibur V középpontjában a SoulCalibur és a SoulEdge kard közötti konfliktus áll, s a játékos útnak indul Európában, hogy erre a konfliktus végére pontot tegyen. Ki gondolta volna, hogy egyszer Magyarország főszerepet kap egy videojátékban? A Soul Calibur V azonban nagyrészt Magyarországon játszódik, el kell ismerni, hogy szerepünk a középkorban úgy tűnik maradandóbb nyomot hagyott a világban, mint mostanában.

Bármilyen verekedős játékról is legyen szó, nem várhatjuk el, hogy olyan történettel rukkoljanak elő a fejlesztők, hogy a hajunk is leessen a fejünk tetejéről, mégis, az arany középút megtalálása nem lehetetlen, amikor bár tudjuk, hogy a pofonoké a főszerep, s a történet ötödleges, mégis elhisszük az illúziót, hogy milyen jó a játék sztorija. Nos, a Soul Calibur V-ben a történet annyiban merül ki, hogy Patrokhlost és húgát irányítod, ők küzdenek meg a két kardért, a Soul Caliburért és a Soul Edge-ért.

Természetesen önmagában ez még nem feltétlenül jelent gyenge sztori vonalat, azonban a technikai megvalósítás miatt a Namco Bandai szégyellheti magát. Jól bevált eszköz a játékokban az átvezető videókkal megtűzdelt narráció, itt ezekből elvétve találhatsz csak, helyette feliratokkal megtámogatott vázlatokkal próbálják meg a készítők a játékos odaszegezni a kijelző elé, melyek egy kicsit sem szórakoztatóak, de szerencsére át tudod őket ugorni.

Ami a kampány mód hosszát illeti, ne legyenek eszeveszett elvárásaid, épp mire belelendülnél, az egésznek már vége is van, s kicsit átverve érzed magad amiatt, hogy ennyi volt az egész. Rövidsége ellenére a sorozat rajongói élvezni fogják a sztori módot, még azt is megkockáztatom, hogy helyenként szórakoztatóra sikerült.

Verekedős játékoknál az irányítás gyakorlatilag az egész sava-borsa, ha az nem sikerül, az egész játékot lehet a sutba vágni, itt azonban nincs erről szó. A játék a már megszokott módon kezelhető, semmi eget verő újdonság nincs benne, bár ahhoz, hogy néhány ritkább és összetettebb mozdulatot előcsikarhass a karakteredből, néha meg kell izzadni. Mondhatom úgy is, hogy macerás, de aki csak vadul és sokszor véletlenszerűen nyomkodni szereti a gombokat, azt nem fogja csalódás érni. Gyakorlott Soul Calibur játékosoknak könnyedén megy majd minden.

Ami a látványvilágot illeti, panaszra nem lehet senkinek oka, bár tegyük hozzá, hogy egy verekedős játék alatt nehezen tud megreccsenni a grafikai motor. A karakterek nagyon szépek, precízül kidolgozottak, mozgásuk fluid, az effektek beégnek az agyadba, annyira szépek, gyakorlatilag ebbe nem lehet belekötni, a Namco Bandai tudja, hogy mitől döglik a légy.

Ugyanakkor az ördög a részletekben lakozik, s ha valaki nem éri be azzal, hogy elég az, amit az előtérben lát, akkor kicsit csalódott lehet a hátterekkel kapcsolatban. Rengeteg pályán olyan érzésed támad, mintha ciánoztak volna, semmi nyoma a háttérben élőlényeknek, de ha már ember, harcos, katona, vagy miniszoknyás csaj nem került oda, legalább egy-egy állatot odapakolhattak volna. Amit viszont ott látunk, azzal nincsen probléma, nem azt mondom, hogy a háttereket elnagyolták, hanem azt, hogy nem hozták ki belőle a maximumot. A Namco nem végzett alapos munkát, nem tartotta fontosnak, hogy a részletekre is odafigyeljen, inkább csak az összhatásra gyúrt rá.

Verekedős játékokban a zene sokszor megy az ember idegeire, itt sincs ez másképp, azonban talán a hangok terén végezte a legminőségibb munkát a Namco Bandai. A karakterek hangja, az effektek nagyon igényesek, a zenékkel sincs baj, csak egy idő után tényleg az ember idegeire megy.

A kis technikai kitérő után nézzük, mit tartogat a játék számodra, ha kivégezted a sztori módot. A játék karaktergenerálójával gyakorlatilag olyan harcost alkothatsz magadnak, amilyet szeretnél, bár időnként az egyes kiegészítők racionalitása megkérdőjelezhető. Ha szeretnél ugyanis, akkor akár egy almát is pakolhatsz a fejük tetejére, de egye fene, ez egy játék, elnézzük ezt a nuanszot nekik. Az eszköztár tényleg széles, nem lehet panasz rá, kis türelemmel valóban olyan karaktert hozhatsz létre, amilyen az életben szeretnél, vagy épp nem szeretnél lenni.

Ha elkészült a karaktered, neki is láthatsz leverni a teljes mezőnyt, gyakorlott Soul Calibur játékosnak kell ahhoz lenni, hogy felfedezzünk egy olyan klasszikus SC karaktert, aki hiányzik a felhozatalból. Korábban írtunk róla, hogy az Assassin’s Creed-ből “leszerződtették” Ezio-t, amire először csak legyinthet az ember, azonban be kell ismerni, hogy a Namco nagyon eltalálta, Ezio valóban hozzátesz a játékhoz, s nem lesajnálva legyintesz rá, hogy milyen gagyi.

Innentől kezdve már csak rajtad múlik, hogy mikor unod meg a játékot, mivel sok mindent már nem tartogat ezen túl. Míg a Mortal Kombat a Challenge Tower-rel hosszú időre lekötötte a játékosokat, a Soul Calbur V legjobb esetben is csak egy hétvégére nyújt szórakozást, mert utána meg fogod unni. Innovációt, meglepőt, nem kiszámíthatót nem nyújt a játék, az újrajátszhatósági faktora szerény.

ZÁRÓ GONDOLAT

A Soul Calibur V megmaradt a középszerűség homályában, s ha a formás csajokra igen, másra bizonyára nem fogunk emlékezni belőle egy év múlva. A Namco Bandai nem akarta ezt a játékot, nem tette bele a szívét, jól látszik, hogy Soul Calibur V csupán azért jött létre, hogy kicsalja a játékosok zsebéből a 60 dollárt. Ha van egy kis sütnivalód, nem dőlsz be neki!