A CD Projekt RED az elmúlt hónapokban mindent megtett azért, hogy remegő térdekkel várjuk a PC-re tavaly megjelent The Witcher 2: Assassins of Kings Xbox 360-as verzióját, mely több órányi extra tartalmat és felturbózott játékélményt ígért.

A lengyel csapat munkája hazánkba a PlayON Magyarország Kft. jóvoltából jutott el olyan igényes kivitelben, mely mindenképp megér néhány gondolatot. A játék egy 84 oldalas, magyar nyelven íródott kis könyvecskével került az üzletek polcaira, mely gyakorlatilag a játék végigjátszását tartalmazza kis térképekkel megfűszerezve, fejezetről fejezetre. E mellé dukált egy, a játék világát ábrázoló térkép, illetve, kereskedőtől függően különböző előrendelői extrák: póló, plakát, szilikon karkötő, toll. Olyan kombó ez, amiért jó érzéssel fizeti ki a játékos a vételárat, s azt érzi, hogy igyekeznek a kedvében járni.

Aminek azonban még ennél is jobban örülnek majd sokan, az nem más, minthogy – szintén a disztribútor jóvoltából – a The Witcher 2 EE magyar nyelvi támogatással érkezik, ami nem csupán egy szimpla feliratot, hanem a játék teljes lokalizációját jelenti. Azaz, magyar nyelvű kezelőfelületet, inventory-t, naplót, gyors tippeket, minden, ami a képernyőn megjelenik, anyanyelvünkön tárul szemünk elé.

Angol nyelvészként mindig fenntartásokkal kezelem a játékok honosítását, az elmúlt években láthattunk már néhány félresikerült darabot, így különösen kíváncsi voltam arra, vajon ezúttal mindez hogyan sikerül. Azonban a The Witcher 2 EE ebbéli tekintetben is jelesre vizsgázott: a dialógusok, a kezelőfelület, a napló stb. lokalizációja alázatról, igényességről – s a tényleg csupán apró hibák ellenére – precizitásról tesznek tanúbizonyságot, melyért a PlayON Magyarország külön elismerést érdemel.

A Witcher 2 konzolos verziója kapott egy teljesen új intro-t, amit gyakorlatilag tátott szájjal bámultam végig, olyan elképesztően aprólékosan összetett, bámulatos látványvilággal rendelkező néhány perc ez. Bevallom, a PC-s verzióval nem játszottam tavaly, így nem ismerem annak a játéknak a bevezető képsorait, de a konzolos annyira jól sikerült, hogy a játék minden egyes indításánál végignéztem, pedig a lehetőség adott, hogy az X gomb laza megnyomásával megszakítsuk a képsorokat.

Hat év telt el az előző rész eseményeit követően, Riviai Geralt űzött fenevadként menekül a pusztában életéért küldve, majd filmszakadás: mikor magához tér, egy tömlöcben vasra verve találja magát, s fogva tartói vígan kockáznak cellája ajtaja előtt.  A The Witcher 2: Enhanced Edition egy masszív prológussal nyit, melyből kisilabizálhatjuk, hogy miért is került Geralt börtönbe, azonban teszi ezt a játék interaktív módon, rögtön a legelején nyakunkba zúdítva gyakorlatilag mindazt, amit a játék tud.

In medias res felütés ez a javából, a szerepjátékok kedvelői megszokhatták, hogy a játék fokozatosan tanítja meg, hogy mit és hogyan kell használni, itt ez teljes egészében hiányzik. Első pillantásra a Witcher 2 kezelőfelülete egyáltalán nem felhasználóbarát: napló, képesség-fa, egy igen összetett loot-rendszer, karakterek, rúnák és főzetek, nem győztem kapkodni a fejem, a játék olyan bőséges eszköztárral rendelkezik. Kicsit meg is ijedtem bevallom, hogy fog mindez egységes egésszé összeállni, de szerencsére néhány óra játék után minden kételyem eloszlott, s igazán csak ekkor kapott értelmet ez az elsőre látszólag már-már kaotikus felépítés. El kell ismerni, hogy ami a játszhatóságot illeti, a játék az első egy-két órában nem brillírozik.

Folytassuk azzal, ami minden játék esetében sarkalatos, bár nem elsődleges kérdés: milyen látványvilágot tár a szemünk elé a Witcher 2. Bevallom, az első néhány óra játék közben nem voltam maradéktalanul elégedett, többre számítottam annál, mint amit kaptam. Félreértés ne essék, a Witcher 2 decens köntösben feszíti kijelzőnk pixeleit, versenytársainál (TES: Skyrim, Dragon Age) jobban fest, azonban ez a megjelenés nem makulátlan. A százhúsz centiméter képátlójú televízión hosszú percekig játszottam a gamma beállításokkal, fényerővel és kontraszttal, de valahogy soha nem voltam a végeredménnyel maximálisan megbékélve. A játék színei nagyon szépek, teltek, azonban bizonyos éjszakai helyszíneken, és belső terekben átlagosnak véltem azt, amit látok. Ugyanakkor máskor pedig az elém táruló látvány kellemesen melengette retinámat, például a napfelkelték külön megérnek egy misét, valamint a CD Projekt a fénnyel kiválóan játszik és bánik, azonban a vízfelületekről sajnos ez már nem mondható el.

Ami nem jött össze a Dragon Age-ben a BioWare-nek, az annál jobban sikerült a lengyel csapatnak a játék sztoriját illetően. A tudatos, progresszív történetmesélés, az időként megjelenő képregényszerű átvezető videók, melyek Geralt múltjának jobb megértését szolgálják; a fő és mellékküldetések összessége mind-mind egy kiváló, nem kiszámítható és sablonos történetben csúcsosodnak ki. Bár egy klasszikus fantasy játékról van szó, a The Witcher 2 pont azt mellőzi, amit ezekben unni lehet, s megajándékoz minket egy nagyon hangulatos, és szerethető világgal. A The Witcher 2 világa – meseszerűsége ellenére – nagyon is élettel teli és életszerű: a maga nyers valójában ábrázolja a szexualitást, a brutalitást, igazi felnőtteknek szóló, élettel impregnált mese ez.

Bár ez (is) ízlés kérdése, nagyon kevés olyan játékot tudnék műfajtól függetlenül felsorolni, ami a legelső perctől kezdve úgy magával ragadott volna, mint a The Witcher 2. Itt teljesen hiányzott az, ami még az általam nagyon kedvelt játékok indulása során is megvolt: meg kellett őket szeretnem. A játék története az RPG-k között a legerősebb sztori indítás, amivel valaha találkoztam.

A főhős meglehetősen cinikus mivolta ellenére idővel akár még szimpatikussá is válhat, s bár más RPG játékokkal ellentétben itt nincs lehetőségünk karakter generálásra, kaszt választásra, én ezt cseppet sem bántam. Geralt-tal könnyű azonosulni, s nem csupán azért, mert nem veti meg a női test nyújtotta örömöket, hanem mert jelleme kiegyensúlyozott, nem az a tipikus rossz fiú, azonban papucsférj sem válna soha belőle. A mellékszereplők is mellőznek minden felületességet, jól kidolgozottak, érdekesek, s a játék remekül megírt, ha kell explicit, ha kell akkor nem annyira egyértelmű humorral van megfűszerezve. A játék során egyetlen egyszer nem éreztem, hogy bármely karakter értelmetlenül lenne, pusztán plasztikus díszként egy adott szituációban, mindenki, még a némán strázsáló őr is hozzátesz ehhez a magával ragadó atmoszférához.

A narráció mellett, vagy talán annak szerves részeként a párbeszédek rengeteget tesznek hozzá a The Witcher 2 kiválóságához: soha nem öncélúak, aprólékosan kidolgozottak, s Geralt jelleméhez hasonlóan kiegyensúlyozottak. Ha a történet vagy a helyzet úgy kívánja, akkor humorosak, vulgárisak, érzelmesek, azonban mindig kellőképp mélyek. A párbeszédek során mindig számos lehetőség s válaszút áll előttünk, ezek némelyike annyiban kapott nehezítést, hogy csak néhány másodperc van eldönteni, hogy hogyan is reagáljunk egy helyzetben. Döntéseinknek van értelme, sokszor csak órákkal később értjük meg, hogy milyen következménnyel is járt az adott választás. A játék több alkalommal állít morális döntések elé: ezeknek komoly következménye lesz a játék menetére s annak végkifejletére, mely a választásoktól függően akár négyféle is lehet, s ezek mindegyike érdemben különbözik egymástól.

A játék pályatervezőjével bármikor szívesen ráznék kezet, s bőszen gratulálnék ahhoz, amit létrehozott. A játék fő- és mellékküldetései  – ellentétben például a Skyrimmel – rendkívül változatosak, a mellékküldetések más RPG-be simán elmennének főküldetésnek. Külön piros pontot érdemelnek a mellékküldetések, melyek mindegyike szervesen illeszkedik a főküldetésekbe, s ezáltal a történetet szolgálják ki. Mindegyikben van valami többlet, valami plusz, egy fordulat vagy egy emlékezetes helyszín, ami miatt szerethetővé, s nem szükséges rosszá válnak. Ráadásul, ezek mindegyike kiválóan követhető végig a játék Naplójában, így igazán nem okoz nehézséget a sandbox játékmenetben azt eldönteni, hogy melyik küldetést hol, és hogyan aktiválhatjuk.

A küldetések mindegyike a harc, a rúnák és az alkímia szentháromságára épül, s bár időt vesz igénybe, amíg a játékos ezeket komfortosan használja, ha ezt sikerült elérnie, nagyban megkönnyíti  – szó szerint – az életét. A játék harcrendszere nem tartozik a legegyszerűbbek közé, az viszont egészen biztos, hogy még normál fokozaton is helyenként piszok nehéz, olyannyira, hogy voltak részek, amikor a Dark Souls jutott róla eszembe. Biztos halált jelent, ha ellenfeleidre eszetlenül rontasz, még a legártalmatlanabb helyzetben is érdemes stratégiát alkotni, s fegyvereid mellett a mágiát és a különböző főzeteket használni. Ez nem az Assassin’s Creed Itáliája, ahol ellenfeleid körbeállnak és megvárják, amíg egyesével kaszabolod le őket, óva intek mindenkit attól, hogy hagyja magát körbevenni.

Ahhoz, hogy esélyed legyen ellenfeleidet túlélni, szükséges, hogy az úton-útfélen található gyógynövényeket, különböző összetevőket magadhoz vedd, melyekből meditáció közben tudsz különböző főzeteket kotyvasztani. Ezekből egyszerre hármat tarthatsz magadnál, s használhatod, azonban a főzetek elfogyasztása egy toxikus állapotot idéz elő, s főzete válogatja, hogy mennyire. Azonban cserébe többlet képességekhez juthatsz bizonyos ideig, érdemes ezeket gyakran és okosan használni. Fegyvereidet néhány percre hatékonyabbá teheted, ha például különböző kenőcsökkel (mint például pókolaj) kenegeted őket. Ha egy ritka összetevőd hiányzik, s nincs kedved a fél világot bebarangolni érte, a városokban található kereskedőknél könnyedén beszerezheted őket. Ha mindez nem lenne elég, tervrajzok alapján csapdákat és bombákat is készíthetsz, melyeket később felhasználhatsz.

Természetesen a játék fejlődésrendszerén keresztül számos lehetőség nyílik meg előttünk arra, hogy specializálódjunk: a képességfán négy fő irányban haladhatsz, s mondanom sem kell, hogy a megszerzett tapasztalati pontok nem lesznek arra elegendőek, hogy mindennek a mesterévé válj. A fejlődés lassú, érdemes időt nem sajnálva eltöprengeni azon, hogy a mágia vagy például a harc  irányába haladj tovább, vagy hogy melyik képességet vedd meg először.  Mindenki kialakíthatja a számára megfelelően taktikus és komfortos stílust, a játék ebből a szempontból is dicséretet érdemel.

Mindez egy meglehetősen aprólékosan felépített, komplex harcrendszert eredményez, melyet bármelyik a piacon lévő RPG az irigységtől sárgulva nézhet. Ennek elsajátítása azonban időt vesz igénybe, ha türelmetlen vagy, egyrészt gyakran a fűbe harapsz majd, másrészt pedig nem fogod tudni kiélvezni a játékot a végletekig. A türelem ebben az esetben is rózsát terem, érdemes rászánni az időt arra, hogy e harcrendszer csínját-bínját megismerd és kihasználd, s attól függően, hogy mennyit bíbelődsz azzal a rengeteg opcióval és információval, amit a játék rád zúdít, simán eltölthetsz a Witcher 2 világában akár 40 órát is.

Elismerően kell szólnom a játék hangzásvilágáról is. A szinkron többnyire tökéletes, többféle dialektusban, társadalmi helyzethez igazodva szólalnak meg a szinkronszínészek a karaktereken keresztül, a játék zenéje pedig kellően monumentális ahhoz, hogy elhiggyem, ez egy keserédes, érzelmes és monumentális világ. A fegyverek és a környezet hangja is olyannak készült, amilyennek kell, nem tapasztaltam csúszást, vagy inkonzisztens hangzásvilágot.

A játék kisebb-nagyobb hiányosságokkal rendelkezik, úgy mint például a meglehetősen gyakori glitchek, frame rate problémák, melyet azonban a játék merevlemezre történő telepítésével csökkenthetünk. A The Witcher 2 alatt ketyegő RED Engine véleményem szerint még csiszolható, bár egy PC portot elkészíteni mindig meglehetősen nehéz. A játék során rengeteg felszedhető tárggyal találkozhatsz, azonban ezeket felszedni néha nehezebb, mint egy szörnyet legyőzni, ugyanis szinte milliméter pontosan, és csakis kizárólag a megfelelő szögben állva tudod ezt megtenni. Mivel erre nagyon gyakran szükséged lesz a játék során, egy idő után akár az agyadra is mehet mindez.

Az olyan játékok esetében, melyek harcrendszere ennyire nehéz, nem árt, ha egy jól működő mentési rendszert is mellékelnek a fejlesztők, a The Witcher 2 esetében ez nem sikerült túl jól. Jobban teszed, ha a lehető legtöbbször mentesz a játékban – bár a mentési helyek száma számomra érthetetlen módon korlátozott a menüben -, mert helyetted azt csak a küldetések elején teszi meg a rendszer.

Mindezek a bosszantó hiányosságok természetesen távolról sem rondítanak bele abba a ténybe, hogy a The Witcher 2 életem legjobb szerepjátékaként került fel a polcra. Hibái ellenére szuperlatívuszokban tudok írni csupán róla, mindent tud, amit egy RPG-nek tudnia kell, s teszi ezt párját ritkító módon. A lengyel csapat ezzel a munkájával bekerült a legnagyobbak közé, mostantól a Bethesda és a BioWare osztozhat a trónon velük mindaddig, amíg ezek a fiúk végérvényesen le nem taszítják őket onnan.

ZÁRÓ GONDOLAT

Bár a CD Projekt a Witcher 2: Enhanced Edition-ben klasszikus fantasy elemekhez nyúl, a már jól ismert törpökre, sárkányokra, tündékre és óriásokra épít, teszi mindezt olyan mesteri alkímiával, melynek eredménye egy RPG elixír, mely fiolát  időről-időre a polcról újra leemelve fenntartások nélkül ürítünk fenékig!